A Mások létezésében létezünk. Azzal, hogy feltételezem, hogy TE létezel, bizalmat nyerek az ÉN létezésemben is. Még akkor is, ha Belőled idővel Ő lesz. Még akkor is, ha mindezt nem vesszük észre. Még akkor is, ha már nem vagyok képes megkülönböztetni TÉ-ged az Ő-től. Részei vagyunk saját történeteinknek, amelyeket elmondunk egymásnak. A fejekben létrejött történetek ezek, olyan embereké, akik örökké egymás mellett alszanak el, de mindig külön álmodnak. Szükségünk van-e egy másik személyre, mint létezésünk, haldoklásunk, elmúlásunk, feledésbe merülésünk állandóan jelenlévő tanújára, csak hogy saját identitásunkat érvényesítse és valóságossá tegye? Aki folyton elenged bennünket? Elmegyünk. Egy másik TE-hez megyünk. Elmegyünk egy másik Ő-höz. Egy másik városba. Egy másik életbe. Egy másik bolygóra. Egy másik világba. Elmegyünk... Egy váróteremben maradunk, megállít minket a káosz, amelyből soha nem születik csillag. Megdöbbentenek a saját gondolataink, mintha egy zárlatos kábelt ragadtunk volna meg a villanykörte cseréjének banális művelete közben, csak mert félünk az örök sötétségtől. Amíg ég a lámpa, addig kell megtervezni, hogy megyünk el. Lépj ki a Másikból, az életéből, a szavaiból, a történeteiből. A magány olyan, mint egy utcai gyalogos, aki rád mosolyog és átnyújt egy zsebkendőt, hogy letöröld a könnyeid. Ő más. Csak az enyém. Ő olyan, mint én. A másikkal való találkozás már nem szükséges. Csak senki nem találkozik senkivel. Itt senki nem próbál találkozni senkivel.